"Kedves Szülők! Nicholas Flamel az ebédlőben igen kultúrálatlan módon viselkedett."

Első pecsétes intőnket harmadikban kaptuk, L'eau Fasse-szal. A történet maga csak annyi volt, hogy a szokásos ebédlői mutatványainkon felül - szalvétaevés, narancshéjjal spriccelés, versenyivás vízzel (végén jól odabaszva a poharat, jelezve hogy teljesítve a feladat) - most még hangoskodtunk is. L'eau Fasse-t kineveztük először Sir L'eau Fasse-nak, aztán pedig (jelzem, 9-10 évesek voltunk) PinaSir L'eau Fasse-nak. Erre ő oda akart baszni a kezemre, én kirántottam alóra, nagyot szólt - de semmi több.

A hazai oktatásra, pedagógusokra oly jellemző, igazságos, és egészséges lelkületre valló konfliktuskezelés szép példáját fogjuk látni. A tanárnő itt egy huszas évei elején járó, arcra, kiterjedésre azonban jó ötvenesnek kinéző nő volt, aki már igen lámpalázas lett attól is, ha valaki csupán megszólította. Mindehhez csúnya is volt, és, gondolom én - most - aggszűz is. (Akkor még nem gondoltam ilyesmire, és nem tudtam, miket írt Freud). A gyerekeket nem vette emberszámba, tulajdonképpen egy félmondatban a gyerek és ember összehozása is elég perverzül hangzik az ő esetében, kérdéseinkre nem adott értelmes választ, alapvetően pedig megtiltott mindent. Vele a napközis elfoglaltságunk az volt, hogy ülhettünk az iskola aulájában a padokon és a kövön, míg minden más osztály kint focizott, játszott stb. A tanárnő eközben szerelemre lobbant egy emberileg hasonló minőségű, minket szerencsére nem tanító férfikollégája iránt, akivel ilyenkor jókat turbékoltak ránk "felügyelve". Az illető tanárúrról annyit, hogy - az akkori szóbeszéd szerint - végülis azért rúgták ki állítólag a suliból, mert egy alsó tagozatos lányt a hajánál fogva rángatott fel az igazgatói irodába, hiába, similis simili gaudet, ahogy Böhm úr is biztos megmondta volna.

Na szóval, szólt egyet az asztal, talán a poharak és az eszcájg is megcsörrent, senki nem vette észre, a pedagógusok gyöngye viszont ott termett, és azonnal intézkedett: elrángatott az asztaltól, a kajánkat nem ehettük meg, és odaállított a tanári asztal mellé, a következő 15-20 percre, amig az osztályunk, a tanárok és ő is befejezte az étkezést. Ez valami egészen durván szereptévesztett, tudatalattiból feltörő kivetülése lehetett a társadalmi életre való kondicionálásnak: nem kapsz enni, de nézd, hogy eszünk, és találgassa csak mindenki, miért vagy ideállítva, miért állítottalak ÉN ide!

Utána persze ellenőrzők elkérése, és máig előttem van, ahogy a dicsőségtől kivirult arccal, rövid, görbe, vödörszerű lábaival úgy-ahogy nagyokat lépdelve bevonul velük az irodába. Sose láttam ilyen boldognak. Jól, igazán jól bemutatta két kilencéves gyereknek, hogyan kell megoldani a problémákat.

Tanárnő! Őszintén jól esik nekem, hogy ennyivel örömet szerezhettem, remélem azóta már sikerült áttörnie a másik oldalra - amiről a The Doors is írt egy remek dalt.